Ilia 90: Szövegmunkák egy tápai diplomatának, szerk. Klajkó Dániel és Szilasi László
2010 környékén egy közeli ismerősöm Újvidékre látogatott, az onnan származó barátját kísérte. Egy este megkérdezték tőle, hova valósi. Szegedi – válaszolta. – Akkor te is alföldi gyerek vagy.
Az Ilia Mihály 90. születésnapjára összeállított kötet (Ilia 90: Szövegmunkák egy tápai diplomatának) szinte pontosan idézte vissza és hívta elő ezt az élményt. Azt, hogy a világnak egészen másfajta felosztásai is léteznek, mint amit szögesdrótok, térképre húzott vonalak vagy nyelvi és szimbolikus aktusok határolnak. Ami az ünnepi kötetből kitűnik – és remélhetőleg keveseknek újdonság –, Ilia tanár úr irodalmi működése olyan csomópontja a kulturális hálózatnak, amire fókuszálva a politikai vagy a közgondolkodástól eltérő mintázatok rajzolódnak ki. A szegedi irodalmár a nyelv, az irodalom, a kultúra fogalmaival egészen másfajta és jóval sokszínűbb módon köt össze – akár földrajzi – területeket, mint ahogyan ezt például a Schengen/nem-Schengen ellentétpáron belül rendszerint szokás. A születésnapra készült kötet pedig úgy ünnepli és laudálja őt, hogy a neki címzett, változatos szépirodalmi szövegek (prózák, versek, esszék, karcolatok stb.) összerendezésével megannyi szerepét, funkcióját, dimenzióját képes bemutatni Szeged kultikus, Széchenyi-díjas szerkesztőjének, egyetemi tanárának és díszpolgárának.
A Szövegmunkák egy tápai diplomatának azért is képes, legalábbis amennyire lehet, érzékeltetni Ilia Mihály tanári, mentori, baráti adottságait, szerkesztői gyakorlatait, mondhatni: egyszemélyes (szegedi) irodalmi intézményesülésének sokszínűségét hitelesen érzékeltetni, mert a hagyományos szcenárió, azaz a ‘gyűjtsünk össze az ünnepelthez közel álló irodalmárokat, írjanak az ünnepeltről, kedvenc szerzőiről, témáiról’ helyett egy jóval változatosabb szerzői-alkotói együttállást sikerült egyberendeznie az ünnepi kötetnek. Csakúgy, mint az egykor Ilia tanár úr főszerkesztésével működő Tiszatáj folyóiratnak, amelyre egyébként formailag is igencsak emlékeztet a Festschrift. A változatosság pedig a területi diverzitáson túl többek között a generációs, műfaji, tematikus sokszínűségben, valamint a nyelvi és vizuális művészetek vegyítésében is megmutatkozik – ezeknek persze így vagy úgy, de Ilia tanár úr áll a gyújtópontjában. Ezáltal a kötet nemcsak tematikusan, hanem szimbolikusan is színre viszi témáját, olyan mintha kicsit maga is a szegedi irodalmárrá válna: úgy adózik Ilia tanár úrnak, hogy formai, tartalmi, poétikai-vizuális eszköztárával és külalakjában megpróbál maga is a leginkább szegedi és vajdasági körökben legendásnak számító irodalmár gazdag munkásságához hasonulni.
Így kerülnek a kötetben egymás mellé szerbiai, szlovákiai, romániai magyar szerzők és magyarországi alkotók, fiatalok és kanonizáltak, líra és próza, novella, mese, személyes visszaemlékezés, anekdota stb. A kötet szerves részét alkotják Sagmeister Laura absztrakt ecsetmunkái is – a szövegek mellett ily módon az Ilia 90 egy újabb (forma)nyelven jeleníti meg azt a megannyi „dolgot”, amelyet Ilia Mihály jelentett és jelent máig a róla megszólaló íróknak, költőknek, szerkesztőknek, pályatársaknak, egykori tanítványoknak, mára barátoknak.
Ennek a nyelvi és képi rétegzettségnek az eredményeként tud megmutatkozni, milyen kiemelten fontos alakja és egyben alakítója is „Miska bácsi” a magyar irodalomnak. Ezekből tűnik ki igazán szerkesztői munkája, morális és tanári szerepének, irodalomszervezői tevékenységének relevanciája – ez minden bizonnyal meghatározza azt, amit ma (kortárs) magyar irodalomként ismerünk. Miközben az ünnepi válogatás látni engedi ennek egy talán még kevésbé figyelmen kívül hagyható oldalát, Ilia tanár úr tanári és emberi humanitását. Úgy is mondhatnám, hogy fontossá teszi a humánumot a humán tudományon belül. Saly Noémi publicisztikai énelbeszélésében olvasható, hogy a szakmai képzésen túl, milyen más szerepe lehet még egy tanárnak, szerkesztőnek, egy város vagy térség kiemelten fontos kulturális személyiségének. „Nem tanított, de beszélgetett [Ilia tanár úr] velem néhányszor – akkor kerültem vele meghittebb viszonyba, amikor visszakerültem a francia tanszékre. Minden beszélgetés, mint egy meleg fürdő. Az ember ellágyul, felüdül, megtisztul. Irodalomszervezői, szerkesztői, oktatói érdemeit méltassák mások, akiket az érdekel jobban. Engem a jósága érdekel. Az a mélységes, higgadt, rendíthetetlen jóság, ami a nagyon sokat bántott, ám attól nem gonoszabbá, hanem jobbá lett ritka emberek ritka képessége. Látom magam előtt, ahogy ezt olvassa, pironkodik, dohog és legyint. És meg fog feddni érte. De hiába. Valakinek egyszer ezt is el kellett mondani. És nincs mese: azok közé tartozik, akik megváltoztatták az életemet.” (83.) De ugyanígy túlmutat a tanári szerep keretein Turi Tímea írása és a szöveghez mellékelt képeslapja is: „A tanár úr ugyanis úgy tud figyelni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha mindenki ilyen lenne (nem ilyen). Mintha odafigyelni a másikra nem végtelen tapintat, elismerés, hanem a dolgok természetes állapota volna (nem az).” (111.) Ugyanerre hívja fel a figyelmet Milbacher Róbert mesenovellája is: „A 90 éves Ilia Mihálynak, aki annyi rekedt hangú énekest csalogatott elő az odújából”. (55.)
Zalán Tibor szövege is a szerkesztői és ezen belül a tanári szerep emberi oldalát világítja meg, miközben az is kitűnik belőle, milyen fontos előbbi egy-egy költői (és így az egész irodalmi) nyelv alakulása szempontjából. „Túl sokat ír, túl sokat ír, dobolja a vér a halántékában. Mit akar? Miért nem mond semmit? Miért nem jelez legalább annyit, merre, hogyan, egyáltalán, mit csináljon Hagyja abba vagy folytassa? De hát nem tehetségtelen, ha elfogadta a verseit! Mi hiányzik? Mi hiányzik? […] És ha valamit köszön ez az emlékező ember hetvenévesen a kilencvenéves Ilia Mihálynak (a későbbi rengeteg minden mellett), az az, hogy akkor nem mondott semmit. A beszélő semmit köszönheti neki.” (121–122.)
Ám ami talán ezeknél is fontosabb: e szerepek egyike sem szétválasztható egymástól – legalábbis az ünnepelt szempontjából semmiképp. A kötetbe rendezett szövegekből úgy tűnik, a tanár úr azért válhatott az utóbbi idők egyik legmeghatározóbb irodalmi figurájává, mert tanári, szerkesztői szerepe és emberi minősége szorosan együvé tartozik. Személyét nemcsak az esztétikai kvalitásai vagy az irodalomteoretikus tudása, hanem morális tartása is fontos figurává avatta mások szemében.
Természetesen az Ilia 90 nemcsak közvetlenül az ünnepelt személyéről szól, hanem helyet ad azoknak a témáknak is, amelyek az egyesek által csak „Tanár Úrnak” hívott ünnepelt számára az egész életében kitüntetett jelentőséggel bírtak. Ezért is jutott kiemelt szerep a kötet alcímében is megjelenő falunak, ma már szegedi városrésznek, Tápénak. Az egykori önálló település – amelynek helytörténetét Ilia Mihály irodalmi és néprajzi indíttatású kutatásokkal is gazdagította – a köteten belül, az ajánlásokat leszámítva, leginkább Ladányi István szabadversében jelenik meg. Ugyanakkor egy másik fontos helyen hangsúlyos szerephez jut: a kötet alcímében (Szövegmunkák egy tápéi diplomatának). Szilasi László fülszövege szerint Tápé egy Móra Ferenc-írás miatt került ide, és ugyancsak e fülszövegben jelzik már előre a szerkesztők (amit aztán a kötet írásai csak tovább hangoztatnak): a közvetítés, a területi és kulturális hídképzés – sok minden más mellett – kiemelt jellemzője Ilia Mihály irodalmi gyakorlatának. Tápé, de főleg Szeged nemcsak helyekként, de – ahogyan erre az írások számos helyen rámutatnak – mint szimbólumok is fontosak: a város mintha épp annak a határnak a jelölője lenne, ahol találkozik egymással a magyarországi és a szerbiai, délvidéki kultúra. De ez a határ, ami most nem elválaszt, hanem összeköt, tulajdonképp Ilia Mihály. Így kerül egy kötetbe Bencsik Orsolya, Tolnai Ottó, Orcsik Roland, Tőzsér Árpád, Németh Zoltán, Végel László, Selyem Zsuzsa és még sokan mások. E tekintetben tehát Szeged is kicsit Ilia Mihállyá válik, és fordítva. Nem csak elválaszthatatlanok ők, hanem valamelyest azonos alakúak is, együtt hordozzák azt kultúrdiplomáciai szerepet, amely remekül kiviláglik a születésnaposnak címzett különböző alkotásokból, a tanár úr azonban nemcsak két, de ennél jóval több ország (kulturális) horizontját is képes összekötni egymással.
A határ persze nemcsak földrajzi és politikai jelölő, de ez utóbbit kitágítva nyelvi aktus is egyben, nemcsak az összekötést, a közös horizont alatti létezést, de az elválasztást, a mi-ők politikai szembenállását, a megszólalás, az elhallgatás problémáit, a közvetíthetőség kihívásait is magában rejti: Ilia Mihály a megszólalás nehézségeiről, az elhallgattatás és politikai meghurcolás keserves eseményeiről, az aljas lehallgatási procedúrákról is tudna mit bőven mesélni. E témákra reflektál, részben aktuálpolitikai felhangokkal összefonva, Balázs Attila novellája és Kollár Árpád Gyékény című verse is:
Szír fiúk bőrét, kaszabolt nyelvemet
halaknak dobtam. Itt szöknek át a határon,
itt kapálóznak a holtág vizében,
itt nyomja le a gyékény levelét a határvadász
helikopter. (47.)
De ugyanezt a problémát járja körül Bencsik Orsolya novellája is, itt ugyan kevésbé referenciális elemekkel jelenik meg mindez, ugyanúgy jól felismerhetők benne a kortárs politikának a nyelvet, az emlékezetet, a történelemet oktrojáló mintázatai. A Szent Korona és a három grácia a nyelv metaforikus és szó szerinti (jelrendszer és szerv) jelentésének egymásra vetítésével olyan politikai allegóriát hoz létre, amelyben a száj országmetaforaként is olvasható, és így a nyelv mint az elnyomó hatalom (eszköze) jelenik meg: „Mindebből azonban az következik, hogy Kossuth – miközben jellemérre meghatározó volt az együttérzés – időnként szeretett az igazságtól eltérő dolgokat is állítani, így a három grácia motivációjával, hatalmi invencióival kapcsolatban eme Nagy Magyar Fog (a magyarság reménye!) magyarázata nem biztos, hogy irányadónak tekinthető. A zugevő, szalonnakedvelő Goethe szerint a gráciák születésük óta várták a megfelelő pillanatot, hogy előbújhassanak és beteljesítsék az Új Korszak ígéretét. Az Új Korszak pedig megérkezett és a nyelven keresztül arról prédikált, hogy szemben a korább fajidegen, családellenes rezsimekkel ő most a rokonokra (a béklyókra, a kötelékekre, a gyökerekre) helyezi a hangsúlyt. Végre az azonos és a hasonló fog győzedelmeskedni!, harsogta. Végre mi jutalmazunk, és a mi kutyánk kölykét jutalmazzuk!, fröcsögte. Az kap, aki velünk egyezőt gondol, a többit pedig majd elpusztítja a maró és fullasztó nyálözön!” (19–20.)
Az Ilia 90 című, a tanár úr születésnapjára összeállított kötet tehát irodalmi nyelven és eszköztárral fest árnyalt képet Ilia Mihályról, ezzel szerencsésen kerüli el (többnyire) a patetikusságot, miközben laudatív ereje is megmarad. Az ünnepeltről pedig nemcsak referenciálisan, egyfajta túlhúzott anekdotázó modorban képes megszólalni, hanem a szegedi irodalmár kulturális és földrajzi szimbólumértékéről is képes beszámolni a könyv. Iliát pedig az irodalmi élet olyan centrumaként tudja megmutatni, amiről a mai szegedi bölcsészek már csak különböző legendáriumokból szerezhetnek tudomást. Mindezt úgy, hogy önálló szöveggyűjteményként, kvázi-folyóiratszámként és olvasmányélményként is érvényes tud maradni. Akárcsak érvényes tudott maradni Ilia Mihály hosszú évtizedeken át, aki nélkül e kötet és még oly sok szerzői pálya sem létezhetne abban a formában, ahogyan ma ismerjük.
Ilia 90: Szövegmunkák egy tápai diplomatának, szerk. Klajkó Dániel és Szilasi László (Sagmeister Laura ecsetmunkáival), Szeged Humanities Press, Szeged, 2024, 125 l.
Hozzászólások